Hol volt, hol nem volt, nagyon nagyon messze, még a szomszéd falunál is messzebb, a selymes acélhegyek mögött, a mogorva jégtengeren is túl volt egy sziget. Csillogó köd borította, éjjel-nappal gyöngyöző gyémántok potyogtak rá az égből és mélyzöld smaragd kristályok nőttek a földből. A kristálymezőkön számtalan jégbirka legelészett békésen, hacsak épp nem kergette őket a két bolyhos juhászkutya, Kalimpász és Ketyere. Ezek olyan bolyhosak voltak, hogy még az orruk sem látszott ki a bohókás bunda alól.
Egy nap a kutyák az Egreserdő közelében fogócskáztak a birkákkal. Kergették őket ide, kergették őket oda, meg fel és alá is; szegény jószágok már levegőt is alig kaptak a nagy szaladgálásban. Egész nap így ment volna a futkosás, ha nem lett volna a nyájban egy fekete kis bari, akit Bezzeg Borinak hívtak. Nem véletlen, mert ő mindig csak a huncutságokon törte a kis fejét. Bori egyszer csak fogta magát, és beszaladt a sötét, gyümölcsillatú erdőbe. Na, lett nagy ugatás, kínkeserves vonyítás és fogvicsorgatás. Zengett tőle a mező, de a birka csak nem jött elő.
- Menj utána! - vakkantott Kalimpász a barátjára.
- Nem megyek én, - húzta be a fülét Ketyere - nem tudod, ki él abban az erdőben?
- Engem az sem érdekel, ha maga az Ördög, a bárányt vissza kell terelni.
- Ej, ritkább az még az Ördögnél is. - mondta Ketyere, és ha lehet, még gömbölyűbbre gömbölyödött a két nagy szeme. - Hiszen Kócos Fejenagy Leó él arra felé! Egy valódi oroszlán! Azt mondják, egész napokat átalszik, de ha felébred, egy dörgő vasparipán járja a vidéket. Állítólag még az ásításától is összerezzennek a hegyek.
- Ha ha ha ha! - nevetett nagyot erre Kalimpász és meg is vakargatta a fülét boldogságában - Leó jó barátom, nem kell tőle félni egy csöppet sem. Nem tudtam, hogy épp erre tanyázik. Gyere, keressük meg az elkószált barit és látogassuk meg Leót is!
Azzal nagy ugatás közepette eltűnt a két bolyhos pásztor a bokrokban.
