Mese Mára

           Történt egyik reggel, hogy Kócos Fejenagy Leó korábban ébredt a szokásosnál. Forgolódott is nagyon a vackában, vakargatta a fejét, rugdosta a takarót, gyűrte feje alatt a párnát így is meg úgy is. Csak nem nyugodott. Fejre is állhatott volna, az alvás csak nem egyezett vele. Na, kikelt az ágyból durcogva, belebújt a mamuszába és lebattyogott a patakhoz mosakodni. Belenézett a patakba, hát kit lát ott? Plittyeputtyot, a pimasz pisztrángot. Az is épp a reggeli fürdőzéssel volt elfoglalva, egészen annyira, hogy Leót észre sem vette.

- Szevasz Plittyeputty! Milyen a víz? - dünnyögte Leó elgyötört hangon.
- Milyen lenne, hát nedves! - bugyogta a hal.
- Ne húzd ki a gyufát, mert maó.. megbánod! Azt kérdeztem, hideg-e vagy meleg. - förmedt rá a kócos oroszlán.
- Télen hideg, nyáron meleg - bugyorgott a Pisztráng. 
Na, Leónak sem kellett több, ráugrott kieresztett karmokkal, félelmetes ordítással. Azaz ráugrott volna, ha a hal gyorsabb nem lett volna. Elúszott sebesen és csak nevetett nagyokat a vizes macskán. Azóta is nevet talán. 
Szegény Leó nem tudott mit tenni, ha már vizes volt, hát jó alaposan megmosta a bundáját. Fürdés közben gyakran énekelgetett:
- Mi-miaooo, ma miao maooo! Mi-mi-mi-miaooo, ma ma ma miaooo!
Nem lehet mondani, hogy gyönyörű lett volna a hangja, mások inkább macskanyávogásnak hallották, de ő maga nagyon élvezte a nyekergést. Miközben így elvolt boldogan, arra járt Cacka Macka, a nagy verébvadász. Az egész környéket bejárta ilyenkor reggel, és feltűnt neki milyen korán kelt ma az oroszlán. Leült a folyó partjára, körültekerte háta mögött selymes farkát, megnyalogatta a tappancsát és kicsinosította a bundáját Leó énekét csodálva.
- Szép jó reggelt, Leó. Téged meg mi lelt, hogy ilyen korán itt talállak? - kérdezte a csillogó szőrű cicalány.
- Mao mao mao, mia mao mao! Mamamamma mia mao mia mao mao! 
- Jó reggelt! - kiabált a foltos macska egy kicsit hangosabban.
- Jó reggelt Cacka! Ne haragudj, nem is láttalak, nem is hallottalak. Szemembe ment a szappan, a fülemet meg a lucskos hajam takarta el. - válaszolta Leó - Régóta itt vagy? - kérdezte aztán szégyellősen.
- Hallottam, hogy énekelsz, hát megálltam egy nyalakodásra. Miről nyávogtál?
- Én, én... csak a gazellákról, meg a szavannáról, meg a hőbörgő hőségről, meg a végtelen óceánról, meg minden ilyesmiről, meg erről-arról is. - hebegte vidáman a nagymacska, aki lélekben még igenis kicsi volt.
Nagyon tetszett ez Cackának. Ő is szeretett volna egyszer gazellát fogni és szavannán szaladgálni, hőségben hűsölni, óceánon óbégatni, meg minden ilyesmi. Nem állt tőle távol az oroszlánélet, csak ugye egy macskának mégiscsak minden nap korán kell kelni, sokat kell vadászni és korán kell lefeküdni. Addig-addig fészkelődött benne a virgonc kisördög, hogy elhatározta, ő oroszlánéletet akar magának.
- Na jó, egye meg a sánta kutya, elmegyek veled. - vágta oda kis gondolkodás után a macska.
- Hova te tarka macska? - Leó láthatóan összezavarodott. Nem tudott ő ilyen kora hajnalban gondolkodni. 
- Hát világgá. - mondta Cacka - Elmegyünk világgá. A szavannára, az óceánon túlra, meg még ide-oda is.
Hú, ez már sok volt az oroszlánnak. Ilyen nagy dolgokról még csak beszélgetni is bolondság lett volna reggeli előtt. Kivánszorgott a patakból, jól megrázta magát, aztán visszacuppogott a vizes mamuszokban a barlangjához. Addig-addig forgolódott mindenféle dolgokat keresve, amíg az ágyában nem kötött ki. Hát, gondolta, ha már így alakult, csak heverészik még egy kicsit. 
- Sok volt ennyi izgalom egy napra, - gondolta - majd holnap jól kiötlök mindent. Meg még ezt is azt is. Nyam-nyamm. Miaó, nyamm. 
Megvakargatta a bundáját, mormogott valamit, kicsit nyámnyogott is, aztán azzal a lendülettel visszaaludt szegény.

Már közelgett az este, a délutáni szénaillatot elcipelte a fáradt lábú szellő. Mindenféle vad állatok lopódzó bundaszaga maradt helyette. Egyre beljebb az erdőben settenkedve előbújt az éji sötétség. Az egresek érdeklődve csüngtek a fákról, nagy vörös pírral az arcukon. Némelyikük egészen közel hajolt a kóbor barihoz. Bezzeg Bori csak mosolygott rájuk.

-          Nincs mit félni – gondolta egészen vidáman a kis huncut birka.

-          Nem jó itt egy magányos báránynak ilyenkor, – suttogta egy éretlen egres – nem báránynak való hely ez.

-          Ki vagy te? – kérdezte Bori.

-          Egyetmond Egres a becsületes nevem, én vagyok a legbölcsebb gyümölcs az erdőben.

Bori körülnézett, egy picit toporgott is, gondolkodott is. A másik fán ücsörgő, vörös, duzzadó bogyókat bámulva nagyokat sóhajtozott, majd visszafordult Egyszervolt Egreshez:

-          Bölcsebb vagy az érett egreseknél is?

-          Én minden bizonnyal a legokosabb gyümölcs vagyok az erdőben. – ismételte kissé meglepődve Egyetmond.

-          Nahát! Milyen szerencsém van! – kiáltott fel a fekete bari – Biztosan meg tudod nekem mondani, merre találom a kiutat ebből a nagy rengetegből.

Az egres gyanakodva nézett körül, jól szemügyre vette körben összegyűlt pirospozsgás társait, majd annyit mondott:

-          Persze, hogy meg tudom mondani. Én vagyok a legbölcsebb gyümölcs az erdőben.

-          Elárulod nekem?

-          Elárulhatom – idegesen felhorkant, ismét körbenézett Egyetmond, majd lassan és kissé bizonytalanul folytatta – elárulhatom persze. Én vagyok itt a legbölcsebb.

Nagy csönd támadt. Zavartan nézett egymásra az összegyűlt közönség, az éretlen egres és a kis tudálékos bajkeverő, Bori. Így álltak volna ott talán reggelig is, ha nem törte volna meg a hallgatást Bezzeg Bori gyomra korgása.  

-          Ha arra megyek, amerről jöttem, talán visszatalálok a mezőre, igaz? – kérdezte óvatosan, hogy az egrest meg ne sértse, de mégiscsak jussanak valamire a gondolkodásban.

-          Hát persze! Hiszen én is épp ezt javasoltam. – lélegzett fel Egyetmond megkönnyebbülten.

Mire ezzel végeztek, már kutyaugatástól zengett az erdő. Bori nem is gondolkodott sokat, megköszönte szépen az útmutatást, elköszönt az okos egrestől és futott, amerre látott.

Hol volt, hol nem volt, nagyon nagyon messze, még a szomszéd falunál is messzebb, a selymes acélhegyek mögött, a mogorva jégtengeren is túl volt egy sziget. Csillogó köd borította, éjjel-nappal gyöngyöző gyémántok potyogtak rá az égből és mélyzöld smaragd kristályok nőttek a földből. A kristálymezőkön számtalan jégbirka legelészett békésen, hacsak épp nem kergette őket a két bolyhos juhászkutya, Kalimpász és Ketyere. Ezek olyan bolyhosak voltak, hogy még az orruk sem látszott ki a bohókás bunda alól.

Egy nap a kutyák az Egreserdő közelében fogócskáztak a birkákkal. Kergették őket ide, kergették őket oda, meg fel és alá is; szegény jószágok már levegőt is alig kaptak a nagy szaladgálásban. Egész nap így ment volna a futkosás, ha nem lett volna a nyájban egy fekete kis bari, akit Bezzeg Borinak hívtak. Nem véletlen, mert ő mindig csak a huncutságokon törte a kis fejét. Bori egyszer csak fogta magát, és beszaladt a sötét, gyümölcsillatú erdőbe. Na, lett nagy ugatás, kínkeserves vonyítás és fogvicsorgatás. Zengett tőle a mező, de a birka csak nem jött elő.

- Menj utána! - vakkantott Kalimpász a barátjára.
- Nem megyek én, - húzta be a fülét Ketyere - nem tudod, ki él abban az erdőben?
- Engem az sem érdekel, ha maga az Ördög, a bárányt vissza kell terelni.
- Ej, ritkább az még az Ördögnél is. - mondta Ketyere, és ha lehet, még gömbölyűbbre gömbölyödött a két nagy szeme. - Hiszen Kócos Fejenagy Leó él arra felé! Egy valódi oroszlán! Azt mondják, egész napokat átalszik, de ha felébred, egy dörgő vasparipán járja a vidéket. Állítólag még az ásításától is összerezzennek a hegyek.
- Ha ha ha ha! - nevetett nagyot erre Kalimpász és meg is vakargatta a fülét boldogságában - Leó jó barátom, nem kell tőle félni egy csöppet sem. Nem tudtam, hogy épp erre tanyázik. Gyere, keressük meg az elkószált barit és látogassuk meg Leót is!

Azzal nagy ugatás közepette eltűnt a két bolyhos pásztor a bokrokban.